Vasárnapi Anyuka

Őszintén nem tudom, hogy ezt a mai bejegyzést mi hozta életre, de több választási lehetőség közül is választhatunk:

• Lehetséges, hogy amiatt írok, mert egész ősszel felső légúti betegségekkel küzdöttem és végül most a nyáron is elkapott egy, ismét nem kapok levegőt az orromon, rettegek hogy újra bedugul a fülem és persze aludni sem tudok… Meg nyelni sem.
• Talán amiatt írok, mert megint nagyon egyedül maradtam a tennivalókkal, csinálom a nagytakarítást, a nyári logisztikát egy három évessel, a bevásárlásokat, a lekvárfőzést (teszek majd be egy képet az eperről, mennyire szeretjük egymást) és mindent IS igazából.
• Vagy amiatt éreztem késztetést az írásra, mert olyan dolgok történtek, amik a megszokott egyensúlyomból kibillentettek (egy családi esemény, egy orvosi konzultáció).
• Vagy (és ez a legvalószínűbb) amiatt, mert a héten ma harmadjára vasaltam. Mondjuk a jó hír, hogy vasárnap van, tehát a héten többször már nem fogok.

És igen, tudom, hogy mások is ezeket csinálják, és mások is ugyanabban vagy sokkal rosszabb helyzetben vannak (mindig lehet a másikra licitálni), de elfáradtam. Évekig, tényleg sokáig abban a hitben voltam, hogy mindent elbírok, erős vagyok, megcsinálom. De aztán elfáradtam és most azt érzem, hogy nincs visszaút, csak csúszok lefelé egy csúszdán és a végén nagyon seggre fogok ülni. Nem nekem való ez a csúszdázás már.

Adott egy vasárnap este, amikor picit kipihentebbnek kellene lennem. Akár még egy pohár bort is megihatnék. Szépen csendben, a naplementét nézve. De csak kiégve, hulla fáradtan, szájlégzéssel, teljesen kiüresedve ülök a laptop előtt. Mintha nem lenne kapaszkodóm, pedig biztosan van. Ott vannak a szüleim, a barátnőim, akik biztosan mindig meghallgatnak ha szeretném. De már néha ezt sem szeretném. Csak ülök és merengek, hogy hogyan tovább. Eszköztelennek érzem magam.

Az jutott eszembe, hogy a barátnőimmel majd összeülünk egy podcastet készíteni, mert annyi minden történik velünk, minden színtéren (kilépés egy toxikus kapcsolatból, nárcisztikus pasik, óvodai és iskolai lelki terrorok, házassági storyk), hogy ezt már okítás céljából közhírre lehetne tenni, hogy mások ne járjanak úgy, mint mi (vagy csak röhögjenek egy jót és megnyugodjanak, hogy mindenki más is belelép a csapdába, mindenki elköveti a hibákat, és mindenki megbánja a késő este megevett csokit és/vagy chipset) De elvetettem, mert nehogy bárki azt gondolja, hogy mi jobbak vagyunk, vagy többet tudnánk bárki másnál. Úgyhogy inkább itt ventillálok, vasárnap este.

Mondjátok meg, Ti hogyan csináljátok? Mibe kapaszkodtok, hogy éltek túl egy-egy mélypontot? Őszintén kíváncsi vagyok, mert a közösségi médiából tényleg csak az köszön vissza, hogy mindenki az arany középúton széles mosolyokkal, a kiegyensúlyozott cuki gyermekükkel a nyakukban sétálnak bele a naplementébe. Szóval kérlek írjátok meg nekem, hogy hogyan csináljátok?

Most megpróbáltam összeszedni, hogy engem mik azok, amik végülis ki szoktak rángatni ezekből a helyzetekből:

• Legjobb barátnőmnek 3 gyermeke van és még nem őrült meg, sőt, kifejezetten jól csinálja a dolgokat (haja is van még). Ezzel szemben nekem csak egy gyerekem van, szóval kutya kötelességem felállni és nem nyifogni. Felnézek barátnőmre.
• Néha amikor a középiskolai barátnőimmel találkozunk, akkor el szoktuk egymásnak mesélni a gyerekeinkkel kapcsolatos storykat, akik kb egy korosztály. Akkor mindig megnyugszom, hogy ugyanazok a problémák vannak mindenhol. Egy barátnőm elvitte a kisfiát a fülészetre, mert hiába kért tőle dolgokat 100-szor, a kisfiú mintha meg sem hallotta volna. De persze a hallásával nincs baj. Úgyhogy ez azért megnyugtat.
• A szinte mindenki által ismert Asszonysutyorgó oldalon olvasható posztokban szereplő történetek és kérdések MINDIG sokkal durvábbak a saját nyomoromnál, így sokszor megnyugszom, hogy a helyzetem mégsem annyira katasztrófális. (Persze mindenki a saját szintjén nyomorog – szokták mondani.)
• Szokott segíteni a tudat, hogy a közeljövőben van egy biztos lefoglalt nyaralás, kikapcsolódás, wellness vagy program. Viszont most nincs semmi kilátásban, sőt. Idejét nem tudom annak, mikor kapcsolódtam ki ilyen keveset. Szerintem az segít, ha van mit várni, és nem csak az állandó mókuskerékben loholni.

Várom a Ti megoldási alternatíváitokat, egy-egy húzósabb időszakban mikre fókuszáltok? Ti hogy éltek túl?